Az a részeg disznó! Az!... – hallottam a rekedt vádló hangot naponta többször is, a kórus meg, a hatágyas kórterem másik öt lakója, meg a nappali és az éjszakás nővér és a takarító néni tette a dolgát: visszhangozta, buzdította, együtt érzett – tegnap is úgy gyütt be az ember, részegen... – szegény Mariska, megverte az Isten egy ilyen férjjel.

Beszélnék én vele – mondom pszichológusi minőségemben, konstatálva magamban az egyre növekvő rokonszenvet a fent nevezett iránt.

Pontosan érkezik, nagyon kicsi, vékony ember, elálló fülekkel, két nagy fénylő aranybarna szemmel. Zavarban van persze – és mintha egyre törkölygyanúsabb lenne körülötte a levegő.

Hogy van ez az ivás dolog? – kérdezem. Meglepődik, fehérköpenyes dorgálást várt. Elgondolkodik. – Hát, tetszik tudni, drága doktorné, én nem szeretem a piát... Még szerencse, képzelje el, mi lenne, ha szeretné – jön ki belőlem, nem bírom visszatartani, bár ahogy hallom a hangomat, elég kedvesen van mondva. El is neveti magát. Hogy van ez akkor, miért kell inni? – kérdem. Én nem tudom, maga tudja, maga a doktorné – jön a válasz. Én sem tudom, próbáljunk meg rájönni, mondom, majd jönnek a kérdések: mióta, mit, mennyit – hogy lett úgy, ahogy most van.

Soha nem ivott, utálta a pia szagát is. Tetszik tudni, milyen bűzös egy ilyen italmérés? Van egy az utcánkban, négyháznyira, hát én inkább átmentem a túloldalra, csak hogy ne érezzem azt a szagot. Aztán egy nap nem mentem át. Ott álltam a kocsma lépcsőjén, behívtak, adtak egy fröccsöt. Megittam. Rosszul is lettem tőle, haza se mertem olyan állapotban menni, a kertben a nyári konyhában aludtam reggelig. Másnap megint bementem, meg harmadnap is. Aztán hamar fekélyt kaptam a gyomromba, műtöttek is, meg le is százalékoltak. De muszáj inni, akkor is, ha fáj tőle a gyomrom. – Történt valami az életében, mielőtt először bement volna abba a kocsmába? – Nem, semmi. Kérdezgetem – úgy tűnik, tényleg semmi, mármint semmi különös nem történt: egyszerű csendes élet, feleség, két gyerek, munka az irodában, délután munka a ház körül, néha ünnep a rokonokkal. Azóta meg, hogy nem ment át a túloldalra, már csak a kocsmából, a család és a körzeti orvos szidalmaiból, meg a nyári konyhai száműzetésből áll az élet. A házba nem engedi be a család.

Maga érti ezt? – kérdezi. – Nem értem. Nézem, tűnődök, nyílt tekintettel néz vissza. Jóban vagyunk. Lehet nézni, tűnődni mindkettőnknek.

Meséljen az édesapjáról – mondom hirtelen, érezve a gyomromban azt az enyhe remegést, ami akkor van, ha szagot fogok. Hogy jön ez ide? – kérdezi. Nem tudom, de hirtelen ez az ötletem lett. Elmeséli, hogy élt?

Édesapja egyszerű zsellérgyerek, szülei egyetlen gyereke. Lakóhelyük nem volt, mindig ott vállaltak mezőgazdasági segédmunkát, ahol adódott valami, a fiút vitték magukkal. Télire meghúzták magukat valamelyik rokonnál.

Aztán egyszer jöttek az elvtársak a megyétől, és összeszedték a tehetséges parasztgyerekeket, vitték őket iskolára. Így tudta az apja elvégezni a nyolc osztályt, különben esélye sem lett volna rá, hogy valaha is tanuljon. Aztán a mezőgazdasági technikumot, mindig tiszta kitűnőre. Kollégiumban, messze a szülőktől, egyedül. Moszkvába is így került ki az egyetemre. Vörösdiplomával jött haza. És vallásosan kommunista volt, neki a párt volt az Isten – mondja kicsit szégyenkezve – akkortájt, a rendszerváltás utáni Magyarországon már nemigen dicsekedtek az ilyesmivel.

Itthon azonnal magas beosztásban, egy téesz főagronómusaként kezdett el dolgozni, és persze a pártban is fontos funkciója volt. Minden háztájiját beadta a közösbe – ő komolyan vette a kommunizmust. És nagyon értette a dolgát. Ment is a téesznek, túl jól ment... Merthogy a megye többi téesze az időjárásra és a talajviszonyokra panaszkodva egyik állami segélyt nyelte el a másik után, és egyre kínosabbá vált, hogy ott működik közöttük az a virágzó oázis az apja irányítása alatt.

A helyzet megoldást követelt. A megoldás meg – az ötvenes évek Magyarországában szokásos gyakorlat szerint a koncepciós pártfegyelmi volt. Nem is tudja, mivel vádolták az apját, de azonnal kirúgták az állásából és a pártból is. Akkor, gyerekként még nem tudta, mi történt, de emlékszik rá, ahogy aznap hazajött. Az arcára, a járására. Meg arra, ahogy egy szó nélkül eltűnt egy demizsonnal a fészerben – és halálra itta magát.

Hány éves volt az édesapja, amikor ez történt? Számol, gondolkodik: – Negyvenkettő és fél, pontosan. (Apja január 1-én éjfél után két perccel született – ha egy kicsit jobb korban él, akkor ő kapja az akkori egyetlen nagy magyar bank ajándékutalványát, amiből biztosítva lett volna a jövője. Mi június 30-án találkoztunk.)

Akkor most számolunk megint. Maga hány éves volt, amikor először nem ment át a túloldalra, és a kocsmában találta magát?

Hosszan néz, majd számol magában, ellenőrzi az ujjain. Közben lelassul az idő, a levegő is más lett, rajtam a libabőr, ahogy magamban már előre hallom a válaszát. Ki is mondja: Negyvenkettő és fél...

És ha becsukja a szemét, és megpróbálja látni az édesapját, akkor hol jelenik meg itt a térben? Maga előtt, mellett vagy mögött? – Itt van előttem – suttogja. Hogy szólítja? Édesapámnak.

Mondja utánam: Édesapám. – Édesa... a vége már zokogás. Nagyon mélyről, hosszan. Aztán elhalkul, és ismétli, ahogy diktálom: Drága Édesapám! Nagyon nehéz neked, és én mégsem tudok segíteni, mert Te vagy a Nagy, és én csak a Kicsi. A kisfiad... a kis... fiad... Fejet hajtok a nehéz sorsod előtt, és nagy tisztelettel hagyom meg Neked teljes egészében. Nem avatkozom bele.

Halkan megkérdezem: Hol látja most az édesapját? Nem látom, de itt van a hátam mögött... Akkor én most elmegyek – mondja még halkan. Jövő héten ugyanígy találkozunk – szólok utána.

Egy hét múlva piros arccal érkezik. Hogy van? Egész héten lázas voltam, de nem ment fel a hőmérő 36,8 fölé. És úgy érzem magam, mint... mintha megpendülne bennem valami így fentről lefele, mint a nagybőgőn a húrok... Feléledtek a meridiánjai, megindult benne az élet, mondja bennem a félművelt holisztikus, de talán nem tévedek nagyot. Egész héten dolgozott, felásta a kertet, most épp egy szerszámos bódét kezdett el építeni. Kicsit elszokott ugye a munkától, izomláza van, ha arra tudnék valami kenőcsöt... Elköszönünk, kezet fogunk. – Ja, különben nem ittam egy kortyot se, nem kellett...

Egy hónap múlva látom újra. Egy másik ember. Hogy egyáltalán nem iszik, azt már beszélik a kórházban. Hogy érzi magát? – kérdezem. Néz mosolyogva, majd eltűnődik, kinéz az ablakon a szomszéd ház tetejére. Egy darabig csend, majd csak ennyi: azt tudom mondani, hogy látom azt a tetőt...

Az alábbiakban családfelállítással kapcsolatos tapasztalatokat olvashatunk. Egyesek levélben számolnak be, mások elbeszélésben mondják el élményüket. Van, aki névvel, van, aki név nélkül vállalta.

Dr. Angster Mária részére

Kedves Mária!

Egy pár sorban leírnám a lényeget, ami történt a hétvégén. Előzmények. Amiért Hellingerre jöttem, az az volt, hogy egy terápia végén járva úgy éreztem, bizonyos kötődéseket nem tudtam átlépni. Ez életem során leginkább abban nyilvánult meg, hogy képtelen voltam férfiakkal tartós kapcsolatba kerülni.

Életútban: pár hetes-hónapos voltam, amikor édesanyám elmondása szerint édesapám meghalt, és én dajkaságba kerültem. Szerelemgyerek voltam. 6 éves koromban visszakerültem édesanyámhoz, ő közben férjhez ment, de soha nem tudtam kapcsolatot kialakítani vele. Amikor nevelőapám nőként fordult felém, felvállaltam, mert úgy éreztem, ha elmondom, anyámék elválnak, és szétesik a család.

Az állításon édesapám, édesanyám és én kerültem fel. Szerintem a világtörténelem egyik leggyorsabb állítása volt. Szinte mire észbe kaptam, már benn is voltam a színen. (Innentől kissé zavarosak a dolgok.) Édesapám felé elmondtam, mennyire hiányzott, mennyire szeretem, és mennyire fáj, hogy nem tudott megvédeni. Édesanyám (aki szintén zokogott – bár ez lehet, hogy csak nekem fontos) elmondta, hogy mindig a halott szerelmét látta, ha rám nézett. Neki is elmondtam, mennyire fáj, hogy nem tudott megvédeni, hogy elhagyott, hogy egész életemben féltem közel engedni bárkit is magamhoz, nehogy megint át kelljen élnem annak a fájdalmát, hogy elveszítem.

Az oldás mondata valami olyasmi volt, hogy nézze el nekem, ha én nem veszítem el, ha meg tudom tartani azt, akit szeretek. Másnap reggel azzal az érzéssel ébredtem, hogy felnőttem, felelős vagyok a sorsomért - de csak azért. Érdekes, újszerű, megkönnyebbült érzés volt. És valami nagyon mély belső nyugalom, felszabadultság társult hozzá. Vasárnap este már nem voltam ennyire felhőtlen, nem is értettem. Először arra gondoltam, talán nem oldódott el minden mégsem, és később szükség lesz még egy Hellingerre. Aztán megpróbáltam "mögéérezni" a dolgoknak, és rájöttem, hogy valószínűleg maga a kötés hiányzik! Egész életemben kapaszkodtam valakibe (ha anyámba nem lehetett, hát másba) és most hiányzik, mint ahogy talán egy eldobott mankó nélkül is furcsák az első lépések. Szokatlan, kissé talán ijesztő is, hogy megállok a saját lábamon, és innentől magam felelek az életemért. Mert ahogy olvastam: a kötések eloldódnak, de hogy az ember mit kezd ezzel, az rajta áll. Kaptam egy esélyt, hogy visszakerüljek az élet sodrásába, ahonnan nagyon régen kibillentem.

Ritka jó érzés lehet egy új élet esélyéhez hozzásegíteni az embereket. További sikeres munkát kívánok!

Szia, Csilla

Itt szülök, ott szülök, őszülök, sőt, ősszülők. Bocs, nem buggyantam meg teljesen, csak hát mit is várhatnátok már tőlem a Születés Hetének utolsó napján? Az ősszülőket is megidéző Angster Mária családfelállításán megint jól kibőghettem magam. Azt hiszem egyébként, hogy bearanyoztam könnyeimmel ezt a hetet (de talán nem csak én!).

Mária biztos kézzel, tiszta ésszel és varázslatos intuícióval indult velünk rég eltemetett emberek és titkok nyomába, melyek mind-mind jelenlegi életünk kellemes és kevésbé kellemes történéseihez vezettek. Miközben szembenézhettünk gyermek önmagunkkal, létünk tükrében felsejlett édesanyánk tekintete, édesapánk soha nem látott belső mosolya, nagyszüleink emberfeletti lélekereje, és mindaz a sok-sok kín és szenvedés, amit Ádámtól és Évától cipelünk, hurcolunk, húzunk-vonunk magunk után, vagy tolunk, taszítunk, lökdösünk magunk előtt. A hógolyókra, hógörgeteg lavinákra emlékeztető szenvedéstörténetek mostani életünk testi-lelki bajainak tanúi, hordozói és kiváltó energiái. Ha meg akarunk szabadulni az "apák vétkeitől", és a "fiúk drámájától", akkor itt az idő, hogy sorsunkat és őseink sorsát a kezünkbe vegyük, magunk elé állítsuk saját életünk és az ő életeik legfőbb szereplőit, és a hasonló életsorsok döbbenetes felismerésén túl induljunk el a megértésen és az elfogadáson át a gyógyulásig.

Az idáig vivő úton lehet, hogy több a könny, mint a nevetés, de a sírás feloldja és kioldja belőlünk a szorító, fojtogató fájdalmakat, és utat enged annak az egyetlen igazi energiának, amely meggyógyít mindannyiunkat: a szeretet energiájának.

Angster Mária Hellinger-módszerén ebből az energiából nem volt hiány. Amikor egyikünk-másikunk igazi családjának képzeletbeli, de a valóságban általunk megelevenedett tagjaiként megöleltük egymást, olyan erőtér képződött közöttünk, mely biztosan gyógyított múltat, jelent s jövendőt.

Erős kishitűségben szenvedek, és párkapcsolataimban is problémák vannak. Gyermekkoromban nem volt senki, akihez igazán tartozhattam volna.... Egyedül voltam, bár voltak szüleim. Anyukám császárral "szült" meg, így hiányzik belőle az az igazi anyai ösztön, ami a szülés pillanatában teljesedik ki igazán... Igaz, emiatt egy hatalmas traumától menekültem meg, mivel átaludtam a születést. Apukám alkoholista volt és nem nagyon törődött velem. Ezért egyedül voltam. Egyedül építettem fel a saját világom, amiből mindig hiányzott valaki. Az Egomban hatalmas űr keletkezett, amit a mai napig nem orvosoltam.. Ez az űr vonzza azokat az embereket az életembe, akiknek hatalmas plusszuk van, akik maximálisan ragaszkodóak, mivel az egom szerint nekem ilyen társra van szükségem. Viszont az alap létezőt, aki valójában vagyok megfojtja ez a túlzott ragaszkodás és figyelem. Érdekes és gyilkos ellentét ez . A teendő nem más, mint önmagamban felépíteni a családom. Amire jó módszer lett a családfelállítás. Érdekes és roppant hatásos módszer a gyermekkori problémáim letisztázására és megoldására. Kiegyensúlyozott, egyenrangú társ, amire valójában szüksége lehet egy egészséges embernek (bár egy igaz létezőnek nem is nagyon kell társ, de ez más téma).

"Felállítottam" a családom és visszaállítottam a harmóniát, ami gyermekkoromban felborult. Most már biztos vagyok benne, hogy a gyors változási időszak elkezdődött, kicsit rásegítek és minden rendben lesz.

Kedves Mari, itt küldök két sikersztorit az állításaimból a készülő könyvedbe.

Az első állításon édesapám szüleit állítottuk, akiket ő nem ismert, mert árvaházban, majd nevelőszülőknél nevelkedett. Tehát apai ágon egy űr volt bennem a rokonságot illetően. Amikor ránéztem a soha nem ismert apai nagyszülők "megszemélyesítőire", teljesen akaratom ellenére elkezdtem sírni, majd az oldó mondatok és ölelések után kivirultam, fülig ért a szám.

Amikor aznap este lefeküdtem, és a sötétben fekve vártam, hogy álom jöjjön a szememre, egyszer csak egy nagy energiahullám zúdult a törzsem bal oldalába és feltöltötte azt jóleső erővel. Így aludtam el. Másnaptól olyan energikusnak éreztem magam, mint amikor még évekkel ezelőtt rendszeresen sportoltam. Ezen kívül az utcán járva-kelve, járműveken utazva más szemmel néztem az idős emberekre. Korábban közömbösen, néha türelmetlenül vagy sajnálkozva néztem rájuk, most viszont olyan halvány "háttérérzéssel" a lelkemben, mintha mindegyik egy kicsit a nagyapám/nagymamám lenne. Ezen keresztül egy kicsit meglegyintett az az eszme, hogy mit is jelenthet az, hogy az egész emberiség egy tőről fakad.

A második állításon a szüleimet és magzatként elhajtott kistestvéremet személyesítettük meg, mivel úgy vettem észre mások állításaiból, hogy a testvérekkel kapcsolatos jelenetek engem, az egykét, mélyen megérintettek. Úgy sírtam a testvéremet megszemélyesítő hölgyet átölelve, mintha tényleg egy rég elvesztett testvért gyászoltam volna, de aztán az oldások után, jó mély sóhajtások közepette megkönnyebbültem és mosolyogtam. Este lefekvéskor rájuk gondolva (anya, apa, kistestvér) kellemes melegséget éreztem magamban és önkéntelen mosolyra húzódott a szám. Amikor a későbbiekben rossz kedvem volt, csak rájuk gondoltam, és újra megjelent a melegség és az önkéntelen mosoly. Ezeket küldöm, és sok sikert kívánok a könyvedhez.

Szia: István